Bulgária - 10

1988. július 17. vasárnap

Elvagyunk, mint a befőtt, hatan egy fülkében. Csend van, és nyugalom. Senki nem tudja, hogy mikor érünk a magyar határra. Csak annyi biztos, hogy még ma.
A magyar-román határon is fél órával előbb jelezték, hogy útlevelet elő. A román vámos Ani csomagját pakoltatta ki. (Őt odafelé is kiszúrták) Majd azután passzióból rám mutatott, hogy most az enyém következik, de aztán nevetett, és azt mondta: visszapakolni.
A magyar vámos egyáltalán nem volt egy szimpatikus pofa. De túlestünk mindenen, irány Szolnok, ill. Budapest.

Ja, igen, a vonaton utazáshoz, még indulás után nem sokkal történt egy kis plusz, aminek a főszereplője egy joghurt volt. Ugyanis ráesett egy hátizsák. Hogy ebben a ludas Kati, vagy Gabi volt, nem tudom, mert nem figyeltem, ők mindenesetre egymásra kenték a dolgot. Ennek ellenére minden joghurttos lett. A végeredmény: amit lehetett mosni, törölgetni, amit nem, azt kidobni. Így járt a bűnös joghurt is, valahogy kirepült az ablakon. (mellesleg a joghurt a Zsuzsáé volt, ő már csak a kész tényeket tudta meg, miszerint ma nem eszik joghurtot.)

Különben Zsuzsa nagyon örült annak, hogy végre 10 nap után egy igazi kávét adtak, ugyanis Bulgáriában csak löttyöt főznek, amiből neki dupla adagot kellett inni, hogy egy csepp hatása legyen. (rossz lehet ennyire kávéfüggőnek lenni...)

Szolnokon leszálltunk, elbúcsúztunk a csoporttól, és a Neszebár expressztől. Velünk együtt szállt le a B. házaspár is, szintén nyiregyiek. Szolnokon azért kellett leszállnunk, mert Budapesten lehet lekéstük volna az utolsó vonatot (17 körül) és a kalauz ajánlotta, hogy Szolnokon szálljunk át.

Gyorsan elszaladtunk az információba, megtudni, hogy mikor is indul hazafelé vonat. Szerencsénk volt, 20 perc múlva jött a Hajdu express.
Igen ám, de erre meg helyjegyért kellett szaladgálni. Kicsit pattogott a pénztárosnő, hogy miért az utolsó pillanatban vesszük, de azért kiadta a 8 db helyjegyet, 3 kocsiba szétszórva.
Végül szerencsésen hazaérkeztünk. A Hajdu pontosan 20.00-kor futott be Nyíregyházára.

vége


Amit még kihagytam:
A bulgár házak kapujára sok helyen ki volt ragasztva egy cédula valakinek a fényképével. Nem tudtuk, hogy mi lehet. Először úgy gondoltuk, hogy körözött személyek. De a cédulán volt ilyen is, hogy 40 nap, 3 hónap, 1 év, életkor, stb. Így jött a következő ötlet, hogy biztosan hősök. És ebben maradtunk.
Később kiderült, hogy itt az a szokás, hogy a halottakról ilyen módon emlékeznek meg, évfordulók szerint.

Kiderült az is, hogy az idegenvezetőnket nem is Lackónak hívják, vagyis csak a magyarok nevezték el így. Igazi neve Atanasz, vagyis Naszku.