Németország - érdekes reakciók

Az idei nyaralásunk elég különleges lett, Németországban jártunk, ahová az emberek általában nem nagyon mennek nyaralni. Pedig érdemes, mert gyönyörű helyek vannak arrafelé. Igaz, nem annyira olcsó, de összességében nem volt többe, mintha tengerpartra mentünk volna. Ráadásul még vásároltunk is jó néhány ruhadarabot, jó áron, mivel ott már elkezdődött a nyári leértékelés.

Amikor visszajöttünk, munkahelyen sokan kérdezték, hogy merre voltunk. (hogy őszintén érdekelte az illetőt, vagy csak megszokásból kérdezte, ezt inkább hagyjuk) Inkább leírok néhány reakciót, amikor megtudták, hogy Németországban voltunk.

"Miért, van ott tenger?" (ja, van, csak kicsit arrébb. Különben is, csak tengerparton lehet nyaralni?)

"És minek mentetek oda?" (Na vajon...)

"Autót akartatok venni" (Úristen, a régi beidegződések...)

"Mit vettetek?" (Ja, mert oda csak vásárolni mennek. Soroljam, vagy mutassam a blokkot?)

"Repülővel mentetek? (Ember, végig van autópálya!)

"Mennyi pénzt költöttetek?" (Ezt tényleg meg szokták kérdezni a nyaralóktól?)

"Rokonokhoz mentetek?" (Miért, rokonok nélkül be sem engednek az országba?) "Nem? Hát akkor hol aludtatok?" (Bármilyen hihetetlen, Németországban is vannak panziók, szállások...)

Kissé fanyalogva: "És szép hely? Érdemes ilyen messzire utazni ezért?"  (Képzeld, igen!)

"Én utálom a németeket" (És? Nem neked kellett oda menned. Nekem pedig semmi bajom nincs velük)

Ezek után nem csoda, hogy kissé elment a kedvem attól, hogy válaszoljak a "merre jártatok" kérdésre. Igazából egy (!) ember volt, aki nem csodálkozott azon, hogy nem a megszokott tengerpartokra mentünk nyaralni, hanem egy másik irányt választottunk. Talán nem is lehet azon csodálkozni, hogy neki szívesen meséltem az élményeinkről.

A többiek pedig... rövid úton le lettek építve :-))

Egyébként pedig tényleg jó volt!

Jártunk Münchenben, Landshutban, Regensburgban, Passauban. Sok mindent láttunk, és sok mindent meg szeretnénk még nézni a jövőben.

München

München. Itt bőven el lehetne tölteni egy hetet, nekünk csak két napunk volt. Megnéztük a Deutsches Muzeum-ot, amiről én mindig azt hittem, hogy ez a német nemzeti múzeum, vagyis olyan történelmi féle. Pedig nem, ez egy technikai múzeum, nagyon sok érdekes dolog van benne, sokféle témát feldolgoz, és egy nap nem is elég ahhoz, hogy bejárjuk. A fiam nagyon élvezte, főleg a közlekedési részét, és azt, hogy rengeteg gombot lehetett nyomogatni, amivel próbálták bemutatni a dolgok működését. Kár, hogy egyes részlegeken csak végigszaladtunk, ez egy olyan hely, ahová feltétlenül vissza kell jönni egyszer.Weblapja itt.

Nem hagyhattuk ki a főpályaudvart sem, a gyermek láthatott itt valódi ICE vonatot, sőt, nem is egyet.

Münchennek gyönyörű a sétáló utcája, főleg nyáron zajlik az élet, és nem utolsósorban rengeteg nagy áruház található itt. Sajnos, az elején lévő gyönyörű nagy szökőkút éppen nem működött.

  

Külön cicónak (ha olvas) a kapun lévő mozaik, közelebbről:                     

Itt pedig egy kis afrikai hangulat:  

     

Elsétáltunk a Frauenkirche mellett is, ami München jelképe sok helyen, és megcsodáltuk a régi városházát, amelynek a tornyából harangjáték szól, naponta egyszer (kétszer ) és közben a figurák forognak körbe-körbe.

     

Este, vacsora után pedig leültünk. és megittunk egy korsó valódi müncheni sört. Jól megjegyeztem a nevét, Augustinert ittam, de hogy ez milyen finom volt! Nem véletlenül járnak oda annyian októberben, a sörfesztiválra ;-))

Jártunk az olimpia parkban is. Itt kihagyhatatlan a torony, gyorslift visz fel, és gyönyörű a kilátás.

De jó lenne ide betenni egy panorámafotót, van ám nekem olyanom, csak éppen nem értek hozzá, hogy itt is megmutathatnám. Kárpótlásul itt az egyik kockája:

Nagyon jó volt, hogy viszonylag korán mentünk a toronyba, és akkor még alig voltak. Lehetett nyugodtan fényképezni, meg nézelődni.

Később megnéztük  a Sea Life-t is, ami egy nagy akváriumvilág. Nagyon szép volt, az igaz, viszont meg is kérik az árát. Így utólag azt mondom, hogy a Budapesti Tropicarium is van ilyen jó, sőt ár-érték arányban a Tropicarium a nyerő. Ráadásul itt a "kedves" pénztáros hölgyike (vagy inkább picsa) húzgálta a száját, amikor (ugye magyarul) megvitattuk, hogy vajon szánjunk-e rá ennyit, vagy se. (megjegyzem, nem volt sor a pénztárnál, és ketten voltak) Utána meg a gyereknek odaadta a tesztlapot, és elfordult. Annyit se mondott, hogy ez minek, meg annyit se, hogy merre induljunk. A többi alkalmazott kedves volt, de ez a belépő nem tett jót a hely megítéléséről.

Ezután bementünk a BMW kiállításra. Ez egy hatalmas csarnok, lent autók, (és ezzel kapcsolatos interaktív kiállítás) BMW kiegészítők boltja, gyerekeknek egy hatalmas golyó játék (gombnyomogatós (!) az emeleten pedig motorok. Emellett étterme is van. A kellemes meglepetés pedig az volt, hogy mindezt ingyen megnézhettük, és kipróbálhattuk. (kivéve persze a bolt, és az étterem :-)))

Az olympiapark is gyönyörű, van egy domb, ahonnan szépen látható az egész park, és egy tó, hattyúkkal.

Az Olympiastadionba is be lehet menni, oda belépőjegy kell, de nem vészes. Olympiapark weblap

Meg persze metróztunk, villamosoztunk, ettünk halas szendvicset a Nordsee-nél.

Bulgária - 10

1988. július 17. vasárnap

Elvagyunk, mint a befőtt, hatan egy fülkében. Csend van, és nyugalom. Senki nem tudja, hogy mikor érünk a magyar határra. Csak annyi biztos, hogy még ma.
A magyar-román határon is fél órával előbb jelezték, hogy útlevelet elő. A román vámos Ani csomagját pakoltatta ki. (Őt odafelé is kiszúrták) Majd azután passzióból rám mutatott, hogy most az enyém következik, de aztán nevetett, és azt mondta: visszapakolni.
A magyar vámos egyáltalán nem volt egy szimpatikus pofa. De túlestünk mindenen, irány Szolnok, ill. Budapest.

Ja, igen, a vonaton utazáshoz, még indulás után nem sokkal történt egy kis plusz, aminek a főszereplője egy joghurt volt. Ugyanis ráesett egy hátizsák. Hogy ebben a ludas Kati, vagy Gabi volt, nem tudom, mert nem figyeltem, ők mindenesetre egymásra kenték a dolgot. Ennek ellenére minden joghurttos lett. A végeredmény: amit lehetett mosni, törölgetni, amit nem, azt kidobni. Így járt a bűnös joghurt is, valahogy kirepült az ablakon. (mellesleg a joghurt a Zsuzsáé volt, ő már csak a kész tényeket tudta meg, miszerint ma nem eszik joghurtot.)

Különben Zsuzsa nagyon örült annak, hogy végre 10 nap után egy igazi kávét adtak, ugyanis Bulgáriában csak löttyöt főznek, amiből neki dupla adagot kellett inni, hogy egy csepp hatása legyen. (rossz lehet ennyire kávéfüggőnek lenni...)

Szolnokon leszálltunk, elbúcsúztunk a csoporttól, és a Neszebár expressztől. Velünk együtt szállt le a B. házaspár is, szintén nyiregyiek. Szolnokon azért kellett leszállnunk, mert Budapesten lehet lekéstük volna az utolsó vonatot (17 körül) és a kalauz ajánlotta, hogy Szolnokon szálljunk át.

Gyorsan elszaladtunk az információba, megtudni, hogy mikor is indul hazafelé vonat. Szerencsénk volt, 20 perc múlva jött a Hajdu express.
Igen ám, de erre meg helyjegyért kellett szaladgálni. Kicsit pattogott a pénztárosnő, hogy miért az utolsó pillanatban vesszük, de azért kiadta a 8 db helyjegyet, 3 kocsiba szétszórva.
Végül szerencsésen hazaérkeztünk. A Hajdu pontosan 20.00-kor futott be Nyíregyházára.

vége


Amit még kihagytam:
A bulgár házak kapujára sok helyen ki volt ragasztva egy cédula valakinek a fényképével. Nem tudtuk, hogy mi lehet. Először úgy gondoltuk, hogy körözött személyek. De a cédulán volt ilyen is, hogy 40 nap, 3 hónap, 1 év, életkor, stb. Így jött a következő ötlet, hogy biztosan hősök. És ebben maradtunk.
Később kiderült, hogy itt az a szokás, hogy a halottakról ilyen módon emlékeznek meg, évfordulók szerint.

Kiderült az is, hogy az idegenvezetőnket nem is Lackónak hívják, vagyis csak a magyarok nevezték el így. Igazi neve Atanasz, vagyis Naszku.

Bulgária - 9

1988. július 16. szombat
Egyáltalán nem úgy éreztük magunkat, hogy eset indulunk.
Reggel, 9 és 10 óra között ültünk az egyik szobában, és vártuk a háziakat. És közben arról dumáltunk, hogy lehet, hogy ők meg azt várják, mi menjünk.
Valahogy meg kellett volna még kérdezni, hogy itt hagyhatjuk-e a csomagokat a lakásban, de ezt csak szótárból sikerült kibogarászni. Na, meg kérdés, hogy ki legyen az a szerencsés vállalkozó, aki ez előadja a háziaknak? Végül Jutka ment "önként" (?) :-)
 Fennhangon (vagyis két oktávval magasabb hangon) közölte, hogy "bagazs asztavan". A háziak mosolyogtak, de azért megengedték, hogy lepakoljunk az előszobába.

A bolgárokkal különben vigyázni kell, mert fordítva bólogatnak. Itt az igen a nem, és a nem az igen. Persze, tekintettel a turistákra, ezt néha megcserélik. Így aztán teljes a zűrzavar. Ha nem teszik hozzá, hogy "nyema" vagy "da", akkor ember legyen a talpán, aki kitalálja, mire is gondolnak.

Utolsó napunkat kihasználva még lementünk a strandra, de csak a két "megszállott tengerimádó" Kati és én.
Ott a szokásos tömeg, és a koszos tengervíz fogadott. Bár, azt el kell ismerni, hogy a víz hőmérséklete igazán kellemes volt.
Jó sokáig, kb. 6-ig maradtunk lent. Ekkor már kijöttek Aniék is.
Persze, délelőtt azért még vásároltunk ezt-azt, kaját.
Ettünk süteményt is az egyik boltban (cukrászda). Olyan rendszerű volt, hogy a pénztárnál kellett blokkot kérni, és azzal kikérni a sütit.
De a pulton a sütikre semmi név nem volt kiírva, hogy magyarázzuk meg, hogy mit is szeretnénk kifizetni? Egyszerű volt a megoldás: Kati állt a pénztárnál, én pedig a pultnál maradva mutogattam, hogy mit kérünk. Az akció sikere után elfogyasztottuk a sütit, finom volt.

Strand után még bevágtunk egy pizzát vacsorára.

7-re mentünk a csomagokért. A háziak megvendégeltek minket, jéghideg málnaszörp, csoki, keksz. Meg egy-egy kagyló emlékbe. Nem maradtunk sokáig, mondjuk, sokat szövegelni nem tudtunk, csak ültünk, és vigyorogtunk, és megköszöntük a kedvességüket.  Fél 8-kor volt a találkozó a sarkon, de hogy melyiken, azt senki sem tudta. Végül a bár előtt jött össze a banda, akarom mondani a MÁV-tours csoport.
Mindenki jó barna, (vagy égett), élménybeszámoló... sok a csomag... stb. Jött a busz. Felpakolás, lepakolás, felpakolás. Végre mindenki a helyén, a vonaton.

Kissé kényelmetlenül érintett az a tény, hogy most hatan utazunk egy fülkében. Persze, a kocsikísérő hamar megoldotta a problémát: -Nem kellett volna olyan nagy csomagokkal jönni. Elég lett volna két kis táska.
Igen ám, de akkor hova tettük volna a 6x2 = 12 db csomagot???
Végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy minenki egy ágyban aludt a cuccával. És mindenki gubbaszt a helyén. Ez eddig jó is lenne, csak az a baj, hogy nem lehet rendesen felülni így, az evésről-ivásról nem is beszélve... az egy kész ceremónia.

Az éjszakát elég jól átvészeltük. Hajnal fél 2-kor veszett kopogásra ébredtünk, ami megismétlődött néhányszor. Kiderült, hogy a határőr előörse, hogy felkészülni az útlevélvizsgálatra.
Nem tudom mennyi, de jó sok idő telhetett el, míg jött a kolléga. Megcsodálta az útlevelünket kívülről (igazán szép...) és húzta volna el a csíkot, de Kati akadékoskodott: -pecsét? Nincs? (igen, mert pecsét az kell, egyrészt jól mutat az útlevélben, másrészt meg ki fogja nekünk elhinni hogy Bulgáriában jártunk?)
Erre visszavigyorog a vámos, hogy: -nyema pecsét!

Fél 4-kor még mindig a határon álltunk, igaz, időközben átfurikáztzunk Romániába, és megkaptuk a pecsétet. (mert ugye ami jár, az jár...) Mellesleg, elég ronda az a román pecsét.

Jelenleg keresztül szeljük Romániát. Jó döcögős a román vasút, és tele van a pálya alagutakkal, de az meg akkor az igazi, ha töksötét van. El ne felejtsük majd az órát visszaállítani, ugyanis lassan visszatérünk a normális, magyar időszámításba.

Folyt. köv

Bulgária - 8

1988. július 15. péntek 

Ma jó sokáig aludtunk, ami nem is csoda a tegnapi este után. Reggel persze Katiék megint meglógtak, mint később kiderült, vásárolni. Zsuzsa is elment, de ő reggeliért. Felfedeztünk egy joghurtot, mint kaját. Itt fél literes csomagolásban árulják, nem drága, és finom. Találtunk zsemlét is, némelyik boltban reggel még van, ez azért jó, mert sokkal finomabb, puhább, mint a kenyér.

Felmenten én is a városba, délben vettem két literes mandarin Sweppest. Jó sorbaállás volt érte. Tegnap még tele volt a sétáló utca ilyen kólával, mindenki cipelte haza, és ma már csak ezen az egy helyen árulták. Erre is csak visszafele jövet bukkantam rá.

Ami furcsa az itteni közlekedésben, hogy a gyalogosnak nincs elsőbbsége a zebrán. Olyan simán elsuhannak a kocsik, még véletlenül sem lassít egyik sem.

Ma még készülünk lemenni a strandra.Végül csak ketten voltunk Katival, a többiek egyéb okok miatt a hűvösön maradtak. A strandon már kezdett kiakasztani az a sok hülye, aki állandóan a matracomat fogdosta. De nemcsak gyerekek, komoly (?) felnőttek is.

Még egy érdekes élményben volt részünk. Jött a dagály. Vagyis jókora hullámok, egyre nagyobbak. Nem sok, csak 4-5, de ennyi pont elég volt ahhoz, hogy minket nyakon öntsön. /ugyanis szokás szerint közel a vízhez telepedtünk le./ Kati figyelt fel arra, hogy egyre közelebb jönnek a hullámok, de mire felugrott, már késő volt. Kaptunk egy kis tengervizet, de szerencsére a holmit sikerült felkapni, így nagy része száraz maradt.A strandolók meg voltak döbbenve, mindenki a vizet nézte, hogy mi volt ez. De később már elveszítette a varázsát, és mikor már nem figyelt oda senki, ez az egész megismétlődött. Szerencsére a mi cuccunk már biztonságban volt.

Este vettünk ketten egy grillcsirkét, de lehet, hogy sirály volt, csak csirkének álcázta magát. /elég satnyácska csirke volt, nem laktunk jól vele/Bepakoltuk a cuccokat is, vagyis a nagy részét, mert holnap 10-ig el kell hagyni a szállást. /elméletileg…/Meg véleményt kellett írni az idegenvezetőnek, mert így szokás, vagy mi. Építő kritika. Megírtuk….Még lenéztünk a partra kicsit, sétáltunk, de igazán nem sokáig.
Holnap indulunk.
Folyt. köv.

Bulgária - 7

1988. július 14. csütörtök 

Arra ébredtem, hogy kong a ház az ürességtől, csak Zsuzsa volt itthon. Katiék megléptek valahova.Ma sincs rossz idő.Leszaladtam a partközelbe, vettem 10 üveg Sweppest. Mire hazaértem, megjöttek az elveszett gyermekek, kiderült, hogy a városban csavarogtak.

Különben, ez nem is volt rossz ötlet, mi is megléptünk Zsuzsával. De minek?-/kérdem én/ Mivelhogy semmi, de semmi értelmes dolgot nem találtunk. A boltok kongtak az ürességtől. Semmi áru. Egy kétemeletes “áruházat” 5 perc alatt bejártunk, de csak azért tartott ilyen sokáig, mert lépcsőn kellett felgyalogolni. Az eladók maximálisan kedvesek. Csak ne jönne vevő. Tőlünk senki sem kérdezte meg, hogy mit akarunk. Miután nagy nehezen észrevétettük magunkat, már meg is bántuk, mert olyan borzasztó unott képpel szolgáltak ki. Az ember már-már megsajnálja őket, olyan siralmas pofát vágnak a nagy munkakedvük mellé.Ez különben egy kollektív vélemény: Nagyon utálatosak a bolgárok. /már amennyire lehet általánosítani, kivétel azért akad/

Persze a várost azért bejártuk, keresztbe, hosszába, busszal, gyalog.Utána haza, és irány a strand, mert igencsak elcsámborogtuk az időt. A strandra kiérve rögtön megtaláltuk a “bandát” mert azért egy törzshelyet már kialakítottunk magunknak. Ők kb. 10 perce voltak ott, mivelhogy a nagy vásárlás kifárasztotta őket, és szépen elaludtak.Strandoltunk 6-ig, aztán irány haza.

Az aluljáróból kifele jövet egy kis meglepetésben volt részünk. Körbe volt kerítve a csarnok, és rengeteg rendőr volt ott. Nem tudtuk, milyen ünnep van, vagy hogy milyen nagy fejest várnak. Ahogy jöttünk fel az aluljáróból, megállított egy nagydarab, buggyant rendőr, és nem akart továbbengedni. Elkezdett dirigálni, és ordítozni, hogy vissza le. Nem tudtam elképzelni, mi baja van velem, végül Kati megfejtette. Az volt a kínja, hogy a fürdőruhára csak egy pólót vettem fel, és neki így nem tetszett. Ezért nem engedett fel a felszínre. Persze, hiába magyarázott, én csak egy tudatlan külföldi vagyok, és amit nem akarok, azt nem értem. Gyorsan elhúztuk a másik irányba a csíkot. A pofa persze majd fel robbant, végig mérgesen követett a szemével. Később kiderült, hogy Gáborral is felvetették a pólót. Nem tudom, milyen parádé lehetett, hogy ennyire cirkuszoltak.

Ma megyünk valami cigánytáborba, Druzsbára, vagy Aranyhomokra.Álltunk a parkolóban, és vártunk. Fél 9-re volt ígérve a busz, és már 9 óra, és sehol semmi. Ráadásul 15 ember hiányzott. Mi lesz? Megyünk, vagy nem megyünk? Mindenki variál, intézkedik. Végül Laci vette kézbe a dolgokat. Telefonált valahova, majd jött a hírrel, hogy nem a 15 ember, hanem mi hiányzunk. De azt mondta, nyugi, mindjárt indul a busz értünk Aranyhomokról, és a műsorral is megvárnak minket. (ennek biztosan nagyon örültek a már ott lévők…) Végül felszálltunk a buszra, ami száguldott velünk a műsor színhelyére. Az egésznek a címe az volt, hogy Cigánytábor. A területet is ennek megfelelően alakították ki. Körbe-körbe szekerek voltak, abba lehetett ülni, és volt még néhány sátor is felállítva. A mi asztalunk a színpad mellett volt. Nem panaszkodhattunk, elég jó helyünk volt ahhoz képest, hogy majdnem lemaradtunk az egészről. Az asztalon egyébként a “reserve” tábla volt, és mivel mi utoljára jöttünk, máshol már nem volt hely. Jó vacsorát kaptunk: sült krumpli, sült hús, káposzta, az a sopszka, vagy mi, (paradicsom, uborka, juhtúró) négyünknek két üveg vörösbor, pálinka, kóla, túrós rétes, és olyan kenyér, aminek az íze /és kicsit a formája is/ a kuglófhoz hasonlított. Később kaptunk pezsgőt is, de ezzel már Laci kínált meg. A műsor egy cigánytánc volt, de nagyon szép, látványos. A pincérek is cigányruhába voltak öltözve. Jó összhangban volt az egész. A műsor után pedig disco volt, néha jó, néha lagymatag számokkal. Fél 2-kor indult hazafelé a társaság.

Folyt. köv.

Bulgária - 6

1988.július 13. szerda 

Ma elég szép idő volt, és reggel is lehetett aludni, úgyhogy kényelmesen indult a nap.Kimentünk a strandra. Persze, nem az egész társaság, ugyanis Ancsa gyengélkedett, ezért rá is kellett figyelni.

A víz ma nagyon koszos volt, és a rossz idő után még hidegebb is, mint pár nappal ezelőtt. Ennek ellenére a strandon tömegnyomor volt. A solármatracomat mindenki feltűnően bámulja, de legjobban azt utálom, mikor meg is fogdossák.

Itt különben vigyázni kell az árusokkal, mert ott vágják át az embert, ahol nem szégyellik. /márpedig sokszor nem szégyellik/ Az már fel sem tűnik, hogy 1-2 sztotinkát nem adnak vissza. Egy jó hír: megjelent a Sweppes. Végre valami iható.

Ma is megyünk vacsorázni, meg lett rendelve a kaja.Ma egész jó kaját adtak, sült hús, sült krumpli, paradicsom + hagyma. Utána természetesen az elmaradhatatlan melba. Ma dupla kólát ittunk, ugyanis mindig kihoznak valami coca-colának nevezett 1 dl űrtartalmú vízízű sötét lét. És ebből egy adag kevés.Vacsora után járkáltunk a parkban. Láttunk egy balettműsort is, szabadtéri színpadon, valami híres előadás lehetett, mert telt ház volt, és kint volt a bulgár TV is. Érdekes az volt, hogy monitoron mutatták az előadást azok számára, akik nem jutottak be.

(Késő este megint óriási vihar volt.)

Folyt. köv

Bulgária - 5

1988. július 12. kedd 

Ma kirándult a csoportunk (ill. önként jelentkezők) Neszebárba. Ez egy kis félsziget a Napospart és Burgasz között, tele műemlékekkel. Reggel fél 9-re volt megbeszélve a találkozó, a sportcsarnok melletti parkolóba. A sok ember ott volt, de busz még sehol.3/4 9-kor végre bekanyarodott egy ócska, “Balkantourist”-os busz. Úgy látszott ez lesz a miénk. Felszállás, gyors névsorellenőrzés, és irány világot látni.Kb. 2 óra volt az út, persze, ezzel a busszal nem száguldoztunk. Útközben megálltunk még, 10 km-rel a célunk előtt, egy presszóban, amelynek a teraszáról szép kilátás nyílt a Napospaprtra, és Neszebárra.

Miután kigyönyörködtük magunkat, továbbindultunk a tényleges úti cél felé.A szigetet, (ill. félszigetet) elég hamar körbesétáltuk. Nagyon sok templom, és görög rom található itt, romantikus az egész. Az idegenvezetőn, Laci persze mindenhez hozzáfűzte a történelmét.

Ebédre pizzát ettem, de ez sokkal finomabb volt, mint a Várnai. Megkóstoltam a nemzeti ételt is, azt a kishalat, amibe belesütik a belét. (és meg ne vegyem!) Ezúttal nem hallgattam a “jóakaróimra”, győzött a kíváncsiság, és nem bántam meg, mert a kishal igazán finom volt.

 Azt még el kell mondani Neszebárról, hogy itt valahogy kicsit jobban figyelnek az idegenforgalomra, mint Várnában. Jobb az ellátás, a kínálat, és mintha csak a turistákra lennének berendezkedve. Abból pedig itt nincs hiány. Ma is elég nagy tömeg volt, pláne, hogy nem volt igazán strandidő.Fél 2-kor indultunk a Napospartra. Ez egy kimondottan üdülőváros. Tele van szállodával. És itt szabadstrand is van, mindenki jöhet-mehet, nem kell fizetni. Na és a bazár, az persze olyan, hogy a turistának úgy is van pénze, és minden vackot megvesz. Szóval, eléggé az égben vannak az árak. És kicsit unalmas, hogy mindenütt ugyanazt az árut kínálják. Itt a Naposparton strandolás volt tervezve, de az időjárás egy kissé közbeszólt. Nem volt éppen hideg, de azért mégsem akarózott fürdeni. Mindenesetre itt a víz sokkal tisztább, mint feljebb, a várnai strandon. Tehát szétnéztünk a Naposparton is. Itt lehet utazni olyan kis vonatszerű kocsival, amely körbevisz a városon, és közben mondják a látnivalókat. Lehet utazni konflison, és elég sokan béreltek olyan speciális négykerekű biciklit. Itt gondoskodnak a kedves turista szórakozásáról.

16.00-kor indult visszafelé a busz. Eleinte Laci mesélt Bulgária viszonyairól, történetéről, később népzene szórakoztatta az igencsak elbágyadt társaságot.Este fél 8-kor gyülekeztünk lent, mivelhogy vacsorára voltunk hivatalosak. Ezt különben a szomszéd csoport idegenvezetője, Attila intézte. /sokat törődik velünk az utóbbi időben/

Az esti menü: paradicsomsaláta, valamilyen fasírtféle rántott hús, sült krumpli, rizs, coca-cola, és melba, vagyis fagyis, narancsos, meggyes kehely. Mindez a Horizont étteremben, zene mellett, tengeri panorámával. Csekély másfél óráig tartott a vacsora. Elég sokan voltak, kirügyeztünk, mire kihozták a kaját. Persze az ára sem volt utolsó, 8,75 leva össz. Utána elindultunk sétálni, és felfedeztünk egy disco-t. Mit mondjak, elég lagymatag volt az egész, 1 leva belépőért, este 10-ig tartott. Hangulat az nulla.

Jutka nem jött velünk, ő elindult haza, de hogy-hogy nem, mi disco-zás után mégis hamarabb érkeztünk meg. Egyébként ez egy külön sztori, hogy mi történt vele.Először is, pont ellenkező irányba indult el, mint ahogy kellett volna. Mikor rájött, hogy eltévedt, kamionosoktól kért segítséget. De annyira zavarban volt, hogy nem azt mondta, hogy hol ? (van a …..), hanem azt mondta, “kuda” ami azt jelenti, hová. Erre a kamionosok felajánlottak neki szállodai szobát, meg márkát, dollárt, de ő nem fogadta el, hanem állandóan azt hajtogatta, hogy “dvorec kulturi i sporti” (Ugyanis ez volt a tájékozódási pont, emellett lakunk)A hapsik meg csak mondták és mondták a szállodát. Végül megunták, hogy nem jutnak közös nevezőre, és otthagyták ezt a lökött csajt, aki a sportcsarnokban akar izélni. Ezek után Jutka taxival keveredett haza. A liftajtóban találkoztunk össze vele, mikor elindultunk megkeresni.

Folyt. köv

Bulgária - 4

1988. július 11. hétfő 

Ma valahogy nincs az a “gatyarohasztó” nagy meleg. Reggel elnéztünk a piacra. Gyalog. Jó messze van. Elég unalmas kis piac, gyér választékkal. Vettünk paradicsomot, /ez legalább narancssárga volt, és nem zöld, mint a boltokban/, és málnát. Az legalább finom volt. Megkóstoltam egy bulgár palacsintát is, úgy nézett ki, hogy csokival töltik, de aztán kiderült, hogy valami savanykás sz…t raknak bele. Hááát, éppen csak, hogy meg lehetett enni. Láttam olyan kis halat is, ami állítólag itteni specialitás, és otthon felhívták rá a figyelmemet, hogy meg ne vegyem, mert belesütik a belét is. Azt hiszem, amúgy sem vettem volna meg, mert nem volt egy bizalomgerjesztő látvány. Vettünk kenyeret is, de az olyan, hogyha valakit fejbe talál, az ott marad. Kellemes meglepetés, hogy azért belülről egész jó volt. Akartunk venni dinnyét is, de nagyon drága volt. Így erről le kellett mondani. Visszafelé busszal jöttünk. A jegyet a megállóban egy kis budiban árulják. Mutattuk volna a nőnek a térképen, hogy meddig kérjük a jegyet, erre intett a kezével, hogy tovább, tovább, nem foglalkozik velünk. Azért ez már a pofátlanság teteje volt. Mit gondolt, minek álltunk sorba? Információért? mutattuk volna még egyszer, erre újra int, idegesen, hogy nem értjük? Na, ez már kicsit sok volt. Erre kértünk a legdrágább, 40 sztotinkás jegyből, biztos, ami biztos, ennyiért csak elvisz a busz néhány megállót. Erre elkezdett a nő variálni, hogy hova megyünk, mire (végre) megmutattuk a térképen, kiderült, hogy csak 6 sztotinkás jegyet kell venni.A buszon jó nagy tömeg volt. Azt még meg kell jegyezni, hogy ez magyar Ikarus volt! Tegnap, amire felszálltunk egy megállóig, az bulgár busz volt, elég ócska kinézetű. Ebben elöl, a vezető mellett, a busz közepén volt egy jó nagy asztalszerűség, de igazság szerint nem tudom, minek. Ja, és nem tudtuk, hogy kell jelezni, volt az ajtó felett valami tekercselnivaló, meg egy lyukban lámpa, de valahogy nem jött össze belőlük semmi. Azt hiszem, a buszvezető látta, hogy milyen bambák vagyunk, és azért állt meg kinyitni az ajtót. Ezután ültünk tegnap taxiba. Na, miután hazaérkeztünk, jól bekajáltunk. Még meg kell beszélni, hogy mi is legyen a további napi program.Végül megszületett a terv, hogy elmegyünk a delfináriumba. Nem tudom miért, de az utóbbi időben kezd rendszeres lenni, hogy nincs szerencsénk. Miért is ne, pont hétfőn legyen ott szünnap. Na, sebaj, majd megyünk máskor. Irány az akvárium. Itt, meg kell hogy mondjam, kicsit jobbra számítottam. Két teremben csak kitömött halak, és rajzok voltak, a harmadikban úszkáltak csak. Itt pedig azt az elvet követték, hogy inkább sok kicsi, mint kevés nagy. De azért meg kell hagyni, néhol szép volt a ez a tenger alatti világ. Az akvárium előtt volt megépítve a Fekete-tenger kicsinyített mása, az élethű domborzati viszonyokat követve. Sajnos, kissé lepusztult állapotban volt. Egy fél perc alatt körbe lehetett sétálni az egészet. Ezután elsétáltunk a Horizont vendéglőbe, és ettünk egy fagyit. Finom volt, piskótával, almával, naranccsal, cseresznyével díszítve. Ittunk Coca-colát is, ami kész csoda, mert eddig sehol sem lehetett látni. Itt különben Koka-kola.Itt kapott el egy jó kis zuhé, úgyhogy rohantunk hazafele.Ma láttunk egy őrségváltást a felszabadulási emlékműnél, ill. ez valami megemlékezés lehetett. Egyébként minden nap délután virágok vannak elé letéve, és mellette ég a tűz . Különben ez egy hatalmas emlékmű, szép parkkal övezve, háttérben a tenger. Este kártyáztunk. Vendégünk volt alkalmi kísérőnk, Louis, aki délután csapódott hozzánk, és este 10-kor ment el. Különben Kubából jött, és itt orvos.

Bulgária - 3

1988. július 10. vasárnap 

Tegnap este jól becsatangoltuk a várost. Persze, el is tévedtünk, mert a térképet ugye minek is cipelnénk? Már elég késő volt, mi még csak mentünk, és mentünk hazafelé, de valahogy gyanús lett, hogy nem érünk ismerős helyre. Aztán megállapítottuk, egyöntetűen, hogy fogalmunk sincs, hol vagyunk. Ötletek? Taxi. Féltünk, hogy drága lesz, számolgattuk a pénzünket, elég lesz-e, ami nálunk van, aztán leintettünk egy kocsit. Végül, meglepően olcsón hazavitt, pedig nem voltunk közel. Éjfélre értünk haza. Reggel fél 9-9-ig aludtunk. 9 után feljött az idegenvezető, és közölte, hogy este 8-kor van a találkozó, hogy megbeszéljük a neszebári kirándulást, meg lesz valami cigánytábor is. Persze, ezekért külön fizetni is kell, 16 és 25 leva.Ma nem süt a nap, de nincs hideg. Persze, ahhoz képest, hogy tegnapig 35-40 fokról beszélnek, a mai nap maga a tél. De azt hiszem, ennek ellenére lemegyünk fürdeni. Délre egész jól kimelegedett az idő. Nyilván, hogy egész nap a strandon voltunk. Kipróbáltuk azt a klassz csúszdát is, a központi strandon. Persze csak a “bátrabbak”: Gabi, Ancsa, Kati, és én, az ilyenekből nem maradhatok ki. Egy csúszás 35 sztotinka volt.Ebédre kolbászt ettünk, vacsorára halat. Most mindenki készülődik, hogy 8-ra a megbeszélt helyen legyünk. (A ház előtt a parkolóban. Úgy látszik, itt ez a tanácsterem)

Végül csak Kati ment le, ő képviselte a csapatunkat, majd tolmácsolta, hogy mi hogy lesz. Este még császkáltunk egy kicsit, (Zsuzsa, Jutka kivételével), majd kb. a kikötőtől taxival jöttünk haza. (Ha már olcsó, használjuk ki) 2 levát kért a taxis ezért az útért, ami igazán nem sok. Igaz, hogy taxióra nincs, de hát úgy látszik, ez itt még nem szokás.

Folyt. köv.

Bulgária - 2

1988. július 9. szombat 

Tegnap este kb. fél 8-kor (román szerint) kiosztották az ágyneműt. Két lepedő, egy pléd, egy kispárna, + huzat. Megágyaztunk, és ezzel növekedett a délutáni kényelem.Mikor áthaladtunk Orsován, megcsodáltuk a Dunát, azután kezdtünk kidőlni a sorból. Nem rossz vonatban aludni, de azt sem mondhatnám, hogy jó. Az a baj, hogy rettenetesen nyikorognak a vonat kerekei, ha fékez, márpedig ez a vonat éjszaka jó néhány helyen megállt. Ha áll a vonat, akkor sajnos a szomszédok dumája, és horkolása is áthallatszik, márpedig ez félálomban nem éppen üdítő dolog, a legyekről, szúnyogokról nem is beszélve. De azért elég szerencsésen átvészeltük az éjszakát. Kb. hajnal 3-kor már a bulgár határon voltunk. Nehogy már tudjunk aludni! A határőrök egész éjszaka jöttek-mentek, kopácsoltak. Olyan helyen álltunk, ahol tök síkság, és a sín mellett egy ócska faépület állt. A másik oldalra nem láttam, mert egy tehervonat eltakarta a kilátást.Ebben a fogalmamsincs-milyen városban jöttek a román határőrök, és kérték az útlevelet. A pecsétből kiderült, hogy Griorgiu-ban voltunk. Végre aztán elindultunk, és egy másik, szintén fogalmamsincsmilyen, csak nagyobb városban értünk. Itt dekkoltunk kb. fél 10-ig. (BG szerint) Jöttek a bolgár vámosok is persze, elmaradhatatlanul. Jött egy, mondja: -Magyar útlevél! -és elmegy. Erre kis idő múlva jön a kolléga, és ugyanezt megismétli. De ő is elhúzza a csíkot. megint kis idő múlva megjelenik a harmadik, megszámolja, hogy négyen vagyunk, és ő is eltűnik a színről. Aztán csend. Úgy látszik, itt ennyi volt a vám. Az útlevél szerint kiléptem ugyan Romániából, de Bulgáriába nem léptem be. Hogy a két ország között hová tűntem, az már részletkérdés.Volt a vonaton egy bankos hapsi, akinél be lehetett váltani a csekket levára. (ugyanis ez a törvényes bulgár fizetőeszköz) Be is váltottuk szép sorban. Kezelési költséget is levontak, 1%-ot. Ja, igen, úgy látszik, hogy ma “Kati napja” lesz, mert az egész úgy kezdődött, hogy csekk helyett a vonatjegyét akarta beváltani. Fél 10 után (BGsz.) végre elindultunk a mostsemtudommégmilyen városból, csak éppen az volt a sztori, hogy pont abba az irányba, amelyikből jöttünk. Ez eleinte kicsit meglepő volt, de a kezdeti találgatások után (visszamegyünk? nincs pecsétünk? stb.) után végre beletörődtünk. Ha erre, hát akkor erre. Csak az volt a lényeg, hogy megyünk már végre, mert egy kissé már melegedni kezdett az idő. Átállítottam az órámat, úgyhogy a továbbiakban bulgár időszámítás szerint tudom az időt közölni.Du.negyed 2-re végre Várnába értünk. Kissé rosszul esett elhagyni a fülkét, már olyan jól bevackoltuk magunkat. De hát vár a tenger. Na és az ottani idegenvezető az állomáson. Vagy mégse? Idegenvezetőnek se híre, se hamva. Lepakoltunk, kicsit vártunk. Végül befutott az ürge, kicsit késett csupán. Lényeg, hogy megérkezett. Beterelte a jónépet egy “Balkántourist” feliratú buszba, majd indultunk a szállásra. Ez egy 15 emeletes épületben található, magánlakásokban, majdnem olyan mint egy albérlet. A ház különben 14 emeletes, ennyi van írva a liftben, de a bulgárok nem jelölik a földszintet, rögtön 1. emelettel indítanak. Mi a 11-iken, tehát a 10-en kaptunk szobát. De előtte a parkolóban, a ház előtt elrendeztük, hogy ki hányadikra megy, ill. hány ágyas szobára jogosult. Meg ugyanitt kiosztották a pénzt is, amit lényegében kajára kaptunk. Mert eredetileg 64 leva értékben talon járt volna, de pénzt kaptunk helyette, és szerintem így jobban jártunk.Elhelyezkedtünk a lakásban. A miénkben két kétágyas szobát adtak ki, szép kilátással a tengerre. A fürdőszoba elég primitív felépítésű, és az első kellemetlen meglepetés ezzel kapcsolatban, hogy csak este 7 után van meleg víz.Pakolászás után lementünk a strandra. Kb. egy 10-15 perces séta az egész. Persze, előbb meg kellett keresni az odavezető utat. Meg is találtuk, de mire leértünk, -milyen a magyar szerencse-az úszómesterek, (vagy mik) éppen elkezdték kifelé parancsolni a népet a vízből. Szóval bele kellett törődni, hogy itt ma már nem lesz fürdés. Nem sokkal később kettévált a csapat, én Zsuzsával elmentem a városba csavarogni. Kerestünk kaját, de semmi értelmeset nem láttunk. Mit esznek itt az emberek? Térképet is akartam a városról, kb. a negyedik boltban találtam, úgy látszik elég gyenge itt az ellátás. Na, mondjuk kajából borzasztó gyenge. Nagy séta után visszatértünk a strandra. Most lehetett volna fürödni, de már elég hűvös volt. Különben is, még mindig kaját kerestünk. A végén még itt fogunk éhen pusztulni. Nagyon feltámadt a szél, hordta a homokot. Végre azért találtunk egy jó kis helyet, ahol sült halat lehetett venni. Végre! 1.80-ért adták adagját, hozzá sült krumpli, kettőnknek éppen megfelelt. Meg valami lé, 0,30-ért. Nem drága.Kaja után hazasétáltunk. Mivel úgy járt az idő, hogy volt már meleg víz, irány mosakodni. Meg mosni persze, hogy azt ki ne felejtsem. Nem sokkal később megjöttek Katiék is, mint kiderült, ők fürödtek egy jót, és persze ők is ettek sült halat.A tenger elég koszos volt délután, algás, de azért jókora hullámok jöttek. A strandon mindenhol belépőt kell fizetni, de az ára partszakaszonként változó. A központi strandon van egy kanyargós csúszda, a másikon meg egy jó magas egyenes. Persze, mindkettőért fizetni kell.Különben nem tett rám túl jó benyomást Várna, elég koszos, elhanyagolt, és az ellátottsága sem olyan, mint amilyennek lennie kéne, mint nagy idegenforgalmi nyaralóhely.De a szobából a kilátás az tetszik. Ja, igen, tiszteletünkre (?) hirtelen olyan vihar támadt estére, amilyet még keveset láttam. Elég hirtelen jött, óriási zuhé, elsötétült az ég, egyszerűen nem lehetett ellátni a tengerig. Jó nagy szél, jégeső, meg ami egy viharhoz kell, minden.

Aztán elcsendesült. Amilyen hirtelen jött, úgy el is ment. Most hűvös van, ennek ellenére tervezzük, hogy kimegyünk csavarogni.

Kilátás a szállásunkról:

Folyt. köv.

Bulgária - 1

 Bulgária - Várna

1988. július 8.péntek 

“Gyorsvonat indul Budapestre balra a harmadik vágányról. A vágány mellett tessék vigyázni!”- ismétli a hangszóró. -Be kellene már szállni, nem gondoljátok? –Na,gyerünk!- mindenki fogja a csomagját, nagy utazótáskák, csővázas hátizsákok, elemózsiás szatyrok, bennük minden, ami egy 10 napos tengerparti nyaraláshoz kell.Már nem is tudom, ki találta ki, hogy az idén ne Magyarországon nyaraljunk, hanem menjünk el messzebbre. Valahová külföldre, tengerpartra. Hű, de merésznek tűnt az ötlet első hallásra. Alig fejeztük be az iskolát, szülők nélkül, idegen országba? És egyáltalán, van mindenkinek útlevele? Az első lelkesedést hamarosan tett követte, és hamarosan össze is ültünk a MÁV-tourist irodájában, átnéztük a prospektusokat, végül megszületett az egybehangzó döntés. Bulgária. Várna. Szuper lesz, nem is drága, utazás vonattal, és 10 nap a tengerparton. Csodás lesz. Már alig vártuk az indulást. Végre eljött a nap, mikor hajnalban, az állomás előtt álmos szemekkel, hatan vártuk a Budapesti vonat indulását. Persze, ez sem ment olyan simán. Az indulás péntekre volt tervezve, de szerdán még nem tudtuk biztosan, hogy elindulunk-e. Ezidőben ugyanis egy olyan politikai helyzet állt fönt, hogy román szomszédaink igencsak megválogatják, hogy kit engedjenek be szeretett országukba. Mi pedig a “Neszebár-Express”-re foglaltunk helyet, ami köztudottan átrobog Románia területén. Ez lényegében egy társasutazás, csak nem busszal utaztunk, hanem vonattal. Annyit tudtunk, hogy Pesten, a nyugatiban fog várni minket az idegenvezető, aki majd továbbkísér minket, és az ország többi tájáról befutott útitársakat a szálláshelyünkre, Várnába.A kezdeti izgalmak után végre a kezünkben volt a részvételi jegy, felszállhattunk a pesti vonatra. Kényelmesen elrendezkedtünk a fülkében, pont hatan voltunk: Kati, Jutka, Zsuzsa (volt osztálytársaim), Ancsa (Kati húga), Gabi (Ancsa barátja), és jómagam. Bizakodva néztünk a nyaralás elé, de igazán nyugodtak csak a sima határátlépés(ek) után lehetünk.

Alig, hogy elindult a vonat, Zsuzsa a fejére rántott két degeszre tömött hátizsákot. A sajátját szerette volna feltenni a csomagtartóra, de azok a vacak zsákok valahogyan összegabalyodtak, és puff. Szerencsére az ijedtségen kívül nagyobb baj nem történt.

Végül is szerencsésen megérkeztünk Budapestre.

A Nyugati pu-on, a márványcsarnokban volt a találkozó. Először is: nem volt sehol sem kiírva, hogy ez a hely hol található.Másodszor: még az aluljáró is márványlapokkal volt kirakva. (Legalábbis márványnak nézett ki.) Csoda, hogy fogalmunk sem volt, hogy merre is induljunk? Szerencsére a gondunk hamar megoldódott, mert megláttuk az idegenvezetőt, kis táblácska volt nála, rajta az állt: MÁV Tours. És a Márványcsarnok is meg lett végül, pont ott, ahol leszálltunk a vonatról. Most már ezt is tudjuk.Jelentkeztünk az idegenvezetőnél, be kellett mutatni az útlevelet, és a statisztikai lapot. Azaz ez utóbbit csak kellett volna, mert kiderült, hogy nekünk ilyenünk nincs. Na, rohanás az IBUSZ-ba, gyorsan, ott vettünk. Szerencsére. DE ennyi még nem volt elég, jött egy másik meglepetés is, mégpedig az, hogy Zsuzsa elhozta a személyijét is, amit pedig nem volna szabad kivinni az országból. Megint rohanás, ezúttal a postára, hazaküldte. Mire felszálltunk a vonatra, egyszerűen folyt rólunk a víz. Volt egy másik bonyadalom is, nem találtak három utast, akik jelentkeztek, de a vonatra nem szálltak fel. Közben azért elhelyezkedtünk a vonaton. Igaz, hogy a fülkék hatszemélyesek voltak, de mi tökéletesen éreztük magunkat négyen. Ancsa és Gabi külön fülkébe mentek, amilyen szerencsések, egyelőre csak ketten vannak. A fülkék természetesen fekvőhelyesek, hogy azért a kényelemről se kelljen lemondani, ha már ilyen messzire utazunk.Végre elindultunk, jött egy kis friss levegő az ablakon, ami a nagy hőségben rendkívül jól esett. Útközben meglátogatott az idegenvezető, és elmondott egyet-mást, hogy mire számíthatunk Várnában.Közben azért meglett a három elveszett utas is, kiderült, hogy ők a vonat elején szálltak fel.Alig hagytuk el Mezőtúrt, megjelent egy magyar határőr, és lekezelte az útleveleket. Békéscsaba után pedig jött a román kollégája, és pecsételt ő is. A határt Lökösháza-Curtici-nél léptük át. Itt legalább háromnegyed órát állt a vonat, mégpedig azért, mert alaposan megvizsgálták a csomagjainkat. Zsuzsával persze épp römiztünk, nem zavartattuk magunkat, mikor jött a vámos. Azt hiszem, igen csak elcsodálkozott, hogy ilyen lazák vagyunk. Ennek ellenére jól összeturkálta a csomagjainkat, de mivel nem talált semmi oda nem illő dolgot, kénytelen volt minket beengedni az országba.Szóval, az első nehezén már túl vagyunk. Most Románia területén megy a vonat. Már elhagytuk Aradot, jelenleg Temesváron dekkolunk. Persze az itt lakók kiszúrták a magyar vonatot, és úgy látszik, vennének is egy-két dolgot. Nyújtogatják a kezüket, pénzt (lejt) lobogtatnak, és be nem áll a szájuk. De sajna nálunk semmi sincs eladó. De ha lenne is, mit kezdenénk a román lejjel??? Mi Bulgáriába megyünk!Romániában 1 órával el van tolva az időszámítás, erre az idegenvezetőnk már felhívta a figyelmet. A fülkékben kényelembe helyeztük magunkat, a két középső ágy le van hajtva, így teljesen luxus, hason fekve nézni a tájat a robogó vonatból. Temesváron meg is lettünk örökítve, a mellettünk álló mozdony vezetője készített egy fotót. Biztosan megirigyelte a keleti kényelmet, amit látott.

Folyt. köv.