Bulgária - 9

1988. július 16. szombat
Egyáltalán nem úgy éreztük magunkat, hogy eset indulunk.
Reggel, 9 és 10 óra között ültünk az egyik szobában, és vártuk a háziakat. És közben arról dumáltunk, hogy lehet, hogy ők meg azt várják, mi menjünk.
Valahogy meg kellett volna még kérdezni, hogy itt hagyhatjuk-e a csomagokat a lakásban, de ezt csak szótárból sikerült kibogarászni. Na, meg kérdés, hogy ki legyen az a szerencsés vállalkozó, aki ez előadja a háziaknak? Végül Jutka ment "önként" (?) :-)
 Fennhangon (vagyis két oktávval magasabb hangon) közölte, hogy "bagazs asztavan". A háziak mosolyogtak, de azért megengedték, hogy lepakoljunk az előszobába.

A bolgárokkal különben vigyázni kell, mert fordítva bólogatnak. Itt az igen a nem, és a nem az igen. Persze, tekintettel a turistákra, ezt néha megcserélik. Így aztán teljes a zűrzavar. Ha nem teszik hozzá, hogy "nyema" vagy "da", akkor ember legyen a talpán, aki kitalálja, mire is gondolnak.

Utolsó napunkat kihasználva még lementünk a strandra, de csak a két "megszállott tengerimádó" Kati és én.
Ott a szokásos tömeg, és a koszos tengervíz fogadott. Bár, azt el kell ismerni, hogy a víz hőmérséklete igazán kellemes volt.
Jó sokáig, kb. 6-ig maradtunk lent. Ekkor már kijöttek Aniék is.
Persze, délelőtt azért még vásároltunk ezt-azt, kaját.
Ettünk süteményt is az egyik boltban (cukrászda). Olyan rendszerű volt, hogy a pénztárnál kellett blokkot kérni, és azzal kikérni a sütit.
De a pulton a sütikre semmi név nem volt kiírva, hogy magyarázzuk meg, hogy mit is szeretnénk kifizetni? Egyszerű volt a megoldás: Kati állt a pénztárnál, én pedig a pultnál maradva mutogattam, hogy mit kérünk. Az akció sikere után elfogyasztottuk a sütit, finom volt.

Strand után még bevágtunk egy pizzát vacsorára.

7-re mentünk a csomagokért. A háziak megvendégeltek minket, jéghideg málnaszörp, csoki, keksz. Meg egy-egy kagyló emlékbe. Nem maradtunk sokáig, mondjuk, sokat szövegelni nem tudtunk, csak ültünk, és vigyorogtunk, és megköszöntük a kedvességüket.  Fél 8-kor volt a találkozó a sarkon, de hogy melyiken, azt senki sem tudta. Végül a bár előtt jött össze a banda, akarom mondani a MÁV-tours csoport.
Mindenki jó barna, (vagy égett), élménybeszámoló... sok a csomag... stb. Jött a busz. Felpakolás, lepakolás, felpakolás. Végre mindenki a helyén, a vonaton.

Kissé kényelmetlenül érintett az a tény, hogy most hatan utazunk egy fülkében. Persze, a kocsikísérő hamar megoldotta a problémát: -Nem kellett volna olyan nagy csomagokkal jönni. Elég lett volna két kis táska.
Igen ám, de akkor hova tettük volna a 6x2 = 12 db csomagot???
Végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy minenki egy ágyban aludt a cuccával. És mindenki gubbaszt a helyén. Ez eddig jó is lenne, csak az a baj, hogy nem lehet rendesen felülni így, az evésről-ivásról nem is beszélve... az egy kész ceremónia.

Az éjszakát elég jól átvészeltük. Hajnal fél 2-kor veszett kopogásra ébredtünk, ami megismétlődött néhányszor. Kiderült, hogy a határőr előörse, hogy felkészülni az útlevélvizsgálatra.
Nem tudom mennyi, de jó sok idő telhetett el, míg jött a kolléga. Megcsodálta az útlevelünket kívülről (igazán szép...) és húzta volna el a csíkot, de Kati akadékoskodott: -pecsét? Nincs? (igen, mert pecsét az kell, egyrészt jól mutat az útlevélben, másrészt meg ki fogja nekünk elhinni hogy Bulgáriában jártunk?)
Erre visszavigyorog a vámos, hogy: -nyema pecsét!

Fél 4-kor még mindig a határon álltunk, igaz, időközben átfurikáztzunk Romániába, és megkaptuk a pecsétet. (mert ugye ami jár, az jár...) Mellesleg, elég ronda az a román pecsét.

Jelenleg keresztül szeljük Romániát. Jó döcögős a román vasút, és tele van a pálya alagutakkal, de az meg akkor az igazi, ha töksötét van. El ne felejtsük majd az órát visszaállítani, ugyanis lassan visszatérünk a normális, magyar időszámításba.

Folyt. köv